A taxisblokád rejtélye

A 30 évvel ezelőtti taxisblokád rejtélyes puccskísérletének volt egy külföldi oknyomozója: a magyar származású és az ébredező hazai szociológiánkkal a 60-as évek óta kapcsolatot tartó társadalomtudós, Henrik Kreutz, az Erlangen-Nürnbergi Friedrich Alexander Egyetem volt professzora, aki erről A kelet-közép-európai és a szovjet kommunista uralom átalakulása címen írt átfogó tanulmányt. Ahogy írása címe is jelzi, a taxisblokád szociológiai bizonyítékait olyan modellbe helyezi, ami a kulisszák mögötti történéssor rejtett rugóinak leleplezését célozza. A Budapestre gyakran látogató Kreutznak ugyanis azokban a napokban feltűnt valami.

Október 23-án írja: „Máskor a taxisok a Keleti pályaudvar peronján várakoztak, hogy már az érkezésnél elcsípjék a kemény valutával fizető utasokat. Úgyhogy meglepett, hogy az eső ellenére még az állomás előtti parkolóban sem állt egyetlen taxi sem. Gyalog indultam a Várnegyedbe, gondoltam, útközben könnyen leintek egy szabad taxit. Végül elértem a hotelt anélkül, hogy egyetlen taxit is láttam volna… Másnap egy magyar rendszámú bérelt autóval Lengyelországba utaztam egy konferenciára, ahonnan szombaton tértem vissza Magyarországra.”

Ezután elmondja, hogy a határtól a fővárosig való elvergődése során több blokádozó gépkocsis fuvarozóval elbeszélgetve – tehát nem csak taxissal, amely kategóriára a negyedszázados évfordulón egyes megemlékezők szorítkoznak mint „öntudatos vagány”, illetve „felduzzadt létszámú” csoportra – élénk képet alkotott magának arról, hogy ezek az emberek frissen hitelbe vásárolt gépkocsijukkal hogy függtek azoktól, akik központilag rádión irányították őket a blokád legapróbb mozzanatáig.

És most lássuk az általa szokás szerint használt „rákmenetben haladó” (retroduktív) oknyomozó következtetést, amit Charles S. Peirce amerikai filozófus dolgozott ki, és amelyről kimutatták, hogy Sherlock Holmes képzeletbeli mesterdetektívnek is módszere: egy szokatlan tényből kiindulva, egy könnyen belátható törvényszerűség segítségével adja ki a nyomozati eredményt.

Akkor (az észlelt tény): 1990. október 23-án este nem volt taxi a Keleti pályaudvarnál.

Ha… akkor (a magyarázó törvényszerűség): ha egy országos akció sikeres akar lenni, csoportokban történő megbeszélésekkel elő kell készíteni.

Ergo (a magyarázó tényező): október 23-án este az október 25-i blokádot készítették elő.

Csakhogy itt még figyeljünk fel egy különbségtevésre. Tudniillik a retrodukció – ellentétben az indukcióval, amely, mint közismert, a megfigyelt tények felsorakoztatásával az illető törvényszerűség újraigazolására törekszik – szerényebb ambíciót ápol. Míg amaz a gondolkodást „nyugvópontra juttatja”, ez csak egy hipotetikus állításra szorítkozik. Arra, hogy a megfigyelt eset egy érvényesnek tartott törvényszerűség alá sorolható. Kreutz érvelésében ez, mint látjuk, egy országos akció és annak arányos mértékű előkészítése közötti összefüggés, ami józan ésszel ugyan aligha volna cáfolható, de az érvényesség szigorúbb kritériuma szerinti elfogadásához e feltevésnek még további megerősítésekre van szüksége.

Élénken fel is merült ez a szempont Szelényi Iván akadémikus ellenvetésében, aki Kreutz érveléséből épp a szociológiai vizsgálatok lelkét jelentő kemény empíriát hiányolta: „[Ebben] nincs semmi hard empirikus evidencia. Persze az SZDSZ-nek jól jött volna egy korai választás, de ez nem volt reális, és semmi evidencia, hogy a párt a taxisok megszervezésében részt vett volna. Röhögő harmadik volt.”

Így azután a két szociológuskolléga ellentétes álláspontja közötti mérlegeléshez elő kell vennünk a negyedszázados évfordulóra megjelent néhány elemzést. Így például Magyar Bálint joggal idézte emlé­kezetünkbe, hogy a taxisblokádot megelőzően az SZDSZ már visszaszerezte az MDF-től tavasszal elvesztett győztes pozícióját: megnyerte az önkormányzati választásokat. „Így a kormány ellen demonstrálók örömmel fogadták azokat, akikre pár nappal korában szavaztak.”

Ám következő kitételét már cáfolják Kreutz tényadatai. „Nem véletlen, hogy pont a taxisok tudtak kezdeményezőn fellépni. Erős öntudattal bíró társaság volt az övék: a beinduló magángazdaság vagány szereplői, és függetlenségükhöz nehéz körülmények között szerezték meg a szükséges anyagi eszközöket.” Amire azonban Kreutz rájött, mint láttuk, épp e függetlenségi legenda tarthatatlansága.

Bod Péter Ákos is fontos mozzanatra mutat rá: „Az érzelmeket szította, hogy a szóvivő az embargó feloldásáig tagadta a készülő áremelést. Ám annak oka volt. Addigra az ország üzemanyag-tartalékai vészesen csökkentek, egy felvásárlási láz nagyon súlyos következményekkel járhatott volna.”

És Ugró Miklós rákérdezésére, nem gondolja-e, hogy az SZDSZ állt a háttérben, így válaszol: „A legnagyobb ellenzéki párt valóban bejelentkezett a kormányzásért… De nem hiszem, hogy az SZDSZ irányította volna a blokádot. Végül is ott volt 40 ezer taxis, sokszorta több, mint amennyire szükség volt. Sokan kényszertaxisok voltak, egykori katonatisztek, rendőrök, hírszerzők, titkosszolgálati emberek, akik közül néhányan nem bánták, ha borsot törhetnek az új kormány orra alá.”

Ami pedig Kulin Ferenc álláspontját illeti, ez az idézett szereplőknél közelebb áll Kreutz oknyomozási eredményéhez. „A kormány hiába kapitulált volna azok előtt, akik szemben álltak vele, mert a krízis előidézői a háta mögül irányították az eseményeket. Az ő forgatókönyvükben nem szerepelt a jó és rossz megoldás közötti választás lehetősége. A kabinetnek választania kellett: a tél beköszönte előtt vállalja-e a fűtő- és üzemanyagkészletek teljes kimerülésének gazdasági és szociális katasztrófával fenyegető kockázatát, vagy inkább egy lakossági tiltakozóhullám kellemetlen következményei­vel néz szembe.” Kulin a Sáringer János által az épp akkor publikált diplomáciai iratokból is felhoz néhány releváns adatot. Például hogy az USA kormánya durván beavatkozva a magyar költségvetési politikába, eltanácsolta az Antall-kormányt az olaj belső piaci árának mesterségesen alacsonyan tartásától.

Ami viszont a kormányzatot a másik irányból megsegítő tényező volt: az SZDSZ szövetségeséből riválissá előlépett fiatal demokraták határozottan el­ítélték a polgári szabadságjogokat korlátozó blokádot, amitől az SZDSZ-nek is meg kellett torpannia. Kulin fő mondanivalója pedig az, hogy maguk a taxisok éppúgy, mint mögöttük a magyar társadalom többsége, immunissá vált az ilyen kalandor szélsőségek ellen.

Majd történelmi léptékbe emelve vonta le már öt évvel ezelőtt, de ma sem gyengülő érvénnyel a tanulságot: „Hogy a fiatal demokraták történelminek nevezhető vállalkozása meddig lesz sikeres, attól is függhet, hogy képesek-e feldolgozni és alkalmazni a rendszerváltozás kríziseinek tanulságait… Válsággal megbirkózni személyes kockázatvállalás nélkül nem lehet. S ez a morális próbatétel sokszorozza meg a közösség összetartó erejét.”

De még további oral history bizonyítékok is inkább Kreutz, mint Szelényi hipotézisét látszanak erősíteni. Így például a Szabadság tér ’89 tv-műsorból még idekívánkozott Kónya Imre visszaemlékezése arról, hogy feleségével és a belügyminiszterrel elmentek Göncz Árpádhoz, megkérni, hogy hívjon össze egy hatpárti egyeztetést a válság megoldására. Amikor azonban Árpi bácsi meghallotta a kérést, felpattant, és ezt mondta: „Csak nem gondoljátok, hogy az ellenzéki pártok szóba állnak veletek?”

Az sem törölhető az emlékezetből, hogy az alkotmányos jogkörét túllépő köztársasági elnök a blokádozók tömegei előtt látogatásával azt a hamis látszatot keltette, hogy voltaképp nem is törvénytelen, amit tesznek (amivel a blokádozók táborát a félrevezetett törvénytisztelőkkel szélesítette). Így az emlékezések rendszere mintha már ellehetetlenítené a „nullhipotézist”, vagyis annak tagadását, hogy az azóta a magyar közéletből eltűnt párt és az általa előnyös alkuval a köztársasági elnöki pozícióba juttatott politikus aktívan részt vett a három évtized előtti törvénytelenségben.

Árpi bácsi vizuálisan megőrzött felpattanása és a Mérleg utcai pártszékházból a torlaszparancsnokot mint pengős malacot üvöltve leteremtő Pető Iván hangja aligha egyeztethető össze az emlékező napilap interjúalanyainak öntudatos cáfolásával, de még elnéző mentegetésével sem.

Ugyanakkor a tudományos tisztesség továbbra is ki kell mondassa velünk: a teljes bizonyosság még mindig várat magára. Ámde felcsillan a remény a szigorúbb tudományos elemzés lehetőségére. Raffay Ernő ugyanis egy perdöntően fontos körülményre hívta fel a figyelmet: az állam biztonsági szolgálata a blokádozók összes telefonhívását felvette, és több kötetbe átírva rögzítette (ő maga is belelapozott ezekbe). Nos, épp itt adódhat lehetőség a Szelényi által Kreutzcal szemben reklamált „hard empíria” tanúságul hívására. Az évfordulós megemlékezés felhívhatja a figyelmet az empirikus bizonyosságra, ami a nemzetközi tekintélyű tudósaink közötti vitát eldöntheti. Erre a nemzeti közvélemény is indokolt kíváncsisággal várhat.

Forrás: demokrata.hu