Kamarai parazitizmus

„Kötelező kamarai tagság nincs, van egy ötezer forintos regisztrációs díj, ami, ha belegondolunk egy olyan kicsi összeg egy vállalkozás tekintetében, ha valaki nem tud egy év alatt ötezer forintot kifizetni, az ne menjen el vállalkozni” (Dr. Parragh László –Heti Napló/ Atv/ – 2021. február 7.)

Legyünk mi is kemények és határozottak: akár még igaza is lehetne a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnökének,

– ha nem arról az ötezer forintról beszélne, amelyből az általa vezetett intézményi rendszer több milliárdos éves bevételre tesz szert, és amelyből a hatalmas kamarai apparátus vidáman éldegél. Kötelező kamarai tagság tényleg nincs, „csak” fizetni kell a fenntartási (regisztrációs) díjat. Mindenkinek, könyörtelenül;

– ha nem látnánk, hogy a mostani kamarai szisztéma elsősorban kormányzati érdekeket szolgál. Ez száz forintot sem ér meg, nemhogy évi ötezret. Parragh nem képes felfogni: itt elsősorban nem az összeg nagysága az első rendű probléma, hanem az a fölényeskedő, urizáló – és a kormányfőhöz dörgölődző – magatartás, amely irritálja a vállalkozói közösséget. A kötelező kamarai hozzájárulás fizetéséhez való ragaszkodása jelkép, a parazitizmus jelképe;

– ha nem tapasztalnánk, hogy ugyanúgy nem számít a pénz- és tőkeszegény kisvállalkozók szava, mint ahogy nem érdekel senkit a milliónyi minimálbéres sorsa sem. A kamarai elnöknek a vállalkozói szolidaritás zászlaját kellene vinnie, ehelyett élő tv-adásban elmondta (ATV), hogy ki vállalkozzon, és ki ne. A mikro-vállalkozói közösség nem kamarai minősítésre (bizonyítványra) vágyik, hanem segítségre. Parragh-éktól. Hiába;

– ha nem tudnánk, hogy az MKIK elnökének felesége a Monetáris Tanács tagjaként nagyjából havi bruttó 3 millió forintos javadalmazásban részesül. Parragh korábbi nyilatkozata szerint „a családfenntartó én vagyok. Amit a feleségem keres, az aprópénz a háztartásban”. Ezt mindenképpen higgyük el neki, de aki olyan jövedelmi helyzetben van, mint ő, az ne nyilatkozzon lekezelően ötezer forintos problémákról.

Szerencséjére elfelejthette, mit jelent az, pedig bizonyos helyzetekben „öt rongy” nagyon hiányozhat. Nem akarok álszent lenni, hiszen én sem tudom már régóta, hogy ez milyen érzés, de éppen ezért, különösen vigyázok, hogy semmilyen körülmények között ne tegyek pikírt megjegyzéseket csődközeli (vagy szegény) mikro-vállalkozókra, alacsony keresetű dolgozókra. Őket védeni kell, nem kritizálni. Nem elegáns egy jómódban élő gazdasági vezetőtől, hogy a bajban lévőkről ilyen szenvtelenül nyilatkozik, miközben tudnia kellene, hogy mekkora bajban vannak ezek az egyéni vállalkozók, kis cégtulajdonosok. Tényleg nem számítanak?

Az elnök úgy gondolja, hogy „pusztuljon a férgese”, és tisztuljon a kép, hiszen csak gond van a válságos helyzetbe került dolgozókkal, a csődbe jutott vállalkozókkal. A társadalmi ranglétrán magasabbra kapaszkodók lenézik, lekezelik azokat a honfitársainkat, akik megroppantak a krízis következtében. Nem, nem az ötezer forinttal akarok tovább sz@r@kodni, hanem azon háborgok, hogy egy olyan személy emlegeti cinikusan és kioktatóan ezt a valóban szerény kötelezettséget, akinek százszor nagyobb összeg kifizetése sem jelent gondot. A kamara jól ki van stafírozva, de a köztestület nagyurai mégis úgy látják, hogy ezért a kétes értékű jogviszonyért minden vállalkozónak fizetnie kell. Ha van miből, ha nincs.

Az MKIK elnöke tehát nem mond le a – szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető – kötelező kamarai hozzájárulás behajtásáról. Üzenete világos: „fizetnetek kell, minden áron, ha bele is döglötök!”. Az én mondanivalóm lényege egészen más, mégpedig az, hogy emberségből, empátiából, együttérzésből soha nem elég.

Forrás: hirklikk.hu